Forrest Gump Tisza cipőben napja...

Előre szólok: nagyon fárasztó logikai kapcsolatról lesz szó. Nem mondhatjátok, hogy nem szóltam előre...

Az  egész úgy kezdődött, hogy hetekkel ezelőtt éppen prezentációt próbáltam készíteni. Magamról. Micsoda egy érdekes téma, ugye?

A második hónapot kezdtem a helyi Toastmasters csoportban, aztán az első feladata minden újoncnak, hogy saját magáról tartson előadást. Amilyen egyszerűnek hangzik a dolog, elárulom nem is olyan egyszerű maximum hat percben bemutatnod magadat és a családodat, ha azt akarod, hogy kicsit jobban meg is ismerjen egy olyan csapat, aminek a tagjai két héttel korábban még azt sem tudták, hogy a világon vagy. Szóval éppen bámultam az akkor még üres képernyőt...

Mit írjak, mit írjak, a tollamat rágom...

... és azon törtem a fejem, hogyan kapcsoljam össze a részleteket, hogy Magyarországról jöttünk, és hogy itt vagyunk Indiana-ban. Aztán gondoltam jó lenne mutatni egy képet egy tipikus magyarországi betonrengetegről. Ahogyan éppen az Avas lakótelepről kerestem egy régebbi képet, mindenféle régi emlékek rohantak meg.

Egyszer volt, hol nem volt...

Emlékeztek, amikor még hétfőnként nem volt adás a TV-ben? Vagy amikor Bécsbe járt mindenki vásárolni. Emlékszem, amikor vagy húsz kiló banánt hozott onnan az anyukám. Mai szemmel milyen butaságnak tűnik, nem? Vagy amikor üres sörös és kólás dobozokat gyűjtögettünk és cserélgettünk, vagy amikor a dollárboltban vásárolni nagy dolog volt. Aztán ott voltak a kulccsal a nyakban egész nap csak focizás és biciklizés. Emlékszem, hogy milyen sokáig még telefonunk sem volt és mégis mindent sikerült elintézni és legtöbbször mégis időben otthon voltunk. Emlékszem, amikor az első olyan osztály beindult, ahol nem csak oroszt, de angolt is tanultunk. Később a Kis-Avason bulizások, reggelig csocsózások.

Aztán a régi idók reklámjai. Egyik nap eszembe jutott a „Jó emberek, hova mentek? Rumba-rumba, a Centrumba...” szlogen. A Centrumról itt egy régi klip (ha nem jelenne meg, akkor kattintsatok ide):

Na ilyen nosztalgikus hangulatban egyenlőre sikerült megtartani a rendszeres sportolással kapcsolatos elszántságot. Ráadásul most már sikerül minden gond nélkül lefutni a két és fél mérföldet (az elején egz mérföld is komoly gondot jelentett). Úgyhogy jelentem: jövök fel, mint a talajvíz...

Sikerült futni minden napon, ahol piros csík van :-)

Na ennek a nosztalgikus elszántságnak a közepén történt, hogy egyik este, amikor éppen futáshoz készülődtem, kint szakadt az eső. Persze egy kis eső nem fog visszatartani, ha már ennyire el vagyok szánva, viszont Andi nem tudta megállni, hogy megkérdezze hogy futni megyek ilyen időben?

Ekkor ugrott be szinte azonnal: „Minden időben, Tisza cipőben...” (ha a klip nem jelenne meg, akkor kattintsatok ide)

És hogy kerül ide Forrest Gump? Szupertitkos.

A héten megérkezett az igazi Indiana tél, ami azt jelenti, hogy egy esti, téli esőben kint lenni és futkározni nem éppen a legmelegebb környezet, úgyhogy a modern sportruházat minden, számunkra elérhető vívmányát sikerült bevetni, hogy az épségben hazaérésem esélyeit megnöveljem.

Mint két tojás...

Most nem hasonlítunk? Mint egyik tojás a másikra. Kivétel a követők serege... na és persze a szakáll...

Ugye szóltam előre, hogy fárasztó lesz?